Valami történt éjjel a lábammal. Most éjjel 1:19 van, én körülbelül fél 12 óta csak feküdtem, és mantráztam magamnak, meg szép dolgokra gondoltam, meg rosszakra is, hogy majd levágják a jobb lábfejem, csak úgy. De ha fáj, az még jó, akkor valami ott még működik, ahogy kell, csak éppen ráállni nem tudok. Hosszú lábaim vannak egyébként, eddig pár hosszú lépéssel kint voltam a konyhában, most seggen csúszva kicsit tovább tartott, mint szerettem volna. Közben el is fáradtam. Megesik.
Két fájdalomcsillapítót vettem be - hajlam? Nem, csak biztosra megyek. Egy ilyet, egy olyat. Ez 10 perce lehetett, még nem történt semmi, csak lógatom, de akárhogy lóg, akármilyen szögben, a legkisebb rezdülésre és a falat kaparnám, ha elérném.
Ez egyébként nem a lábamról fog szólni ez az egész, csak rólam. Rólam rólam rólam.
Különben 21 éves (kaméleon) vagyok, proli, lakótelep, de nem szűkölködöm, nem panaszkodom annyit, igazából pontosan tudom, mivel mekkora szerencsém van, és azt is, amit gyakran mondanak mikor félreértenek, hogy sokkal több van benne, többre vihetném. Jó, azért nem mindig hiszem el a bolondoknak. Az igazság az, amit csak kevesen tudnak, engem marha sok dolog érdekel ám. A pszichológia, konduktív pedagógia, művészettörténet, filozófia, állatok, bélyegek...és jó is voltam a legtöbb tantárgyból, meg szerettem én az iskolát, az órákat, csak valahogy sosem erőltettem meg magam semmiből. Semmiért sem kűzdöttem, nem vettem komolyan, csak voltam, léteztem, és ami megmaradt, megmaradt, ami nem, az nem. Ami igazán fontos nekem, de tényleg, amiért viszont foggal karommal kűzdök, az a saját életem, az elmém, a józan eszem. Nem olyan könnyű nekem egyben tartani a dolgokat a fejemben, nem megy ez csak úgy automata, mint akárkinek akire rábökök az utcán. Amióta tudatában vagyok az énemnek, gondok voltak, vannak, és lesznek, és bevallom ez volt az egészben a legrémisztőbb, iszonyú fiatalon rájönni a lehető legigazibb komolysággal, hogy nincs menekvés pajtás, ez lesz már mindig, amíg csak ketyeg a vekker. Szóval mikor ez tudatosult bennem, akkor került először borotvapenge a csuklóm közelébe. Sokáig próbálkoztam, persze a fránya életösztön, már meghalni se olyan könnyű. Pikk pakk.
Vissza jelenbe: ma már ezt nagyon nagy odafigyeléssel, koncentrálással meg tudom előzni, de mondhatom, elég hervasztó az egész. Már maga a tény is, miért kell mantráznom magamban ilyen görcsösen olyan nevetségesnek hangzó dolgokat, mint hogy fontos vagyok, jó ember vagyok. Azért vannak még zuhanások, hogy csak egy verem mélyén fetrengem kínkeservesen, és alig tudom megállni, hogy ártsak magamnak. Akárhogy.
Ez azért volt most fontos, hogy leírjam mindezt, in medias res, mert amíg nem rendeződnek a kis fejemben dolgok, hogyan is gondolhatnék egyetemre, célokra, családra? Bármikor átkattanhat, és ha egyedül vagyok akkor, kis híjján végem, ha meg van velem valaki, hát jajj annak...
Kitalálom! Pszichológus!
Próbáltam rávenni a szüleimet kiskamasz koromban, vigyenek el egyhez, úgy érzem baj van, de nem vittek. Nem bántani akarom őket ezzel, csak komolyan kellett volna venniük akkor, és talán most más lenne a helyzet. De ez se biztos. Gimnáziumban már bepróbálkoztam az iskolapszichológusnál, aki továbbpasszolt volna egy pszichiátrhez. A váratlan váltás nehézsúlyra rámhozta a frászt, ezért nem mentem el végül. Van egy klassz módszerem, amivel túl tudom élni az ilyen nehéz időszakok, mint amit akkor is éltem: elnyomom, és úgy teszek, mintha valaki más lennék. Addig addig játszadoztam ezzel, hogy már aligha tudnék korrekt jellemleírást adni magamról. Egyetlen dolgot tudok, a felszín alatt van, mégpedig hogy tele vagyok gondokkal és szorongással. Még pisilni se tudok akárhol, csakis otthon, vagy olyan helyen, ahová gyakran járok, gyakran alatt pedig több éves időt kell érteni.
A lábam még mindig fáj, de már csak akkor, ha mozgatom. A pontos idő: 1:50 perc. Meglátjuk, holnapra mi marad belőle.

Megosztás a facebookon